Mióta tárgyalásokra járok – sajnos már elég régóta – szinte minden alkalommal, de különösen, amikor tanúk meghallgatására is sor kerül, eszembe ötlik a kérdés: miért úgy vezetik a magyar bíróságok a tárgyalási jegyzőkönyveket, ahogy teszik? Tényleg olyan jó-e ez a módszer, hogy ragaszkodni kelljen hozzá tűzön-vízen és évtizedeken keresztül is?
Nem akarván visszaélni az ügyvéd kollégák és az esetleg ezt az írást olvasó bírók idejével, ismertnek tételezem azokat a szabályokat, amelyek a polgári peres tárgyalásokon elhangzottak jegyzőkönyvi rögzítésére vonatkoznak (Pp. 115-118.§§). Ezeket a szabályokat mindannyian, a gyakorlatból ismerjük és mivel mióta a hivatásunkat gyakoroljuk így volt, a legtöbbünknek eszébe se jut elgondolkodni azon, hogy rendben van-e ez így? Szerintem nem. Alább elmondom, miért nem. Sőt: mondok jobbat is.
Sokszor voltam olyan helyzetben én magam is, amikor az eljáró bíró által a tárgyalási jegyzőkönyvbe diktált konszekutív összefoglalóval nem értettem egyet. Volt, hogy szerintem pontatlan és elnagyolt volt az összefoglaló, volt, hogy a tónust, a szóhasználatot éreztem az ügyfelem érdekeire nézve sérelmesnek. Ilyenkor módunk van arra, hogy a jegyzőkönyv korrekcióját kérjük, amire az esetek döntő többségében azonnal sor is kerül, bár az állandó pontosítás általában nem szokta erősíteni az általunk képviselt fél pozícióját. Itt komoly problémát nem látok. A probléma ott van, hogy az a bíró megítélésére van bízva, hogy mekkora tárgyalási szakaszt foglal össze egyszerre: ha túlságosan hosszú ez a szakasz, akkor a jegyzőkönyvi összefoglaló szükségszerűen elnagyolt lesz, mert még a legnagyobb gyakorlat mellett se igen lehet 10-15 perces kihallgatás-részleteket precízen visszaadni. Ilyenkor óhatatlanok a kihagyások, az összevonások, emellett nemkívánatos szerepet kap a bíró saját fogalmazási stílusa – miközben nem az ő, hanem a fél, a tanú vagy a szakértő szavait kell a jegyzőkönyvben rögzíteni. Ha ellenben túl rövid, akkor a jegyzőkönyv-diktálás minduntalan megtöri a vallomás ívét (ha van neki ilyenje), ami sok esetben kellemetlen és az ügyfelünkre hátrányos lehet. Emellett ott van az a kérdés is, hogy a bírónak mi a dolga: az-e, hogy miközben meghallgatja a feleket és ügyvédjeiket, kihallgatja a tanút vagy a szakértőt, figyeljen a szavaikra, a testbeszédükre és a gesztusaikra, vagy az, hogy arra koncentráljon, hogy jól jegyzeteljen mindeközben, hogy aztán majd össze tudja foglalni azt, amit ezek elmondtak? E költői kérdés azért is lehet megfontolásra érdemes, mert régóta ismert dolog, hogy az információnak csak a kisebb részét közöljük szavakkal, a nagyobb részét azonban a testbeszédünkkel, a mimikánkkal. Ebből pedig az következik, hogy a feleket, tanúkat meg- és kihallgató bíróhoz, ha a jegyzetelésre kell koncentrálnia, csak a féltől-tanútól kinyerhető információnak csak egy nagyon kis része jut el, ezáltal valójában sérül a jegyzőkönyv hitelessége. Azt már csak megemlítem, hogy a bírói kérdést a jegyzőkönyv nem is tartalmazza. Nem mindegy, hogy konkrétan milyen kérdésre feleli azt a tanú, hogy „igen, vagyis hát nem is tudom…”. Elég kiábrándító 10-12 éves ügyek bírósági iratait böngészve megpróbálni kikövetkeztetni, hogy mi volt az a bírói kérdés, amire a tanú jegyzőkönyvben rögzített szavakkal válaszolt. Mintha föltételezni kellene és/vagy lehetne, hogy a bíró maga, vagy a felek és képviselőik hónapok-évek múlva pontosan emlékezni fognak arra, hogy mit kérdezett a bíró…
A fenti problémákon a manapság néhol már alkalmazott jegyzőkönyvvezető egyáltalán nem segít, mivel az csupán a bíró által összefoglalt szöveg időben előbb történő leírását és kiadmányozását mozdítja elő, a jegyzőkönyv tartalmának pontosabbá, precízebbé tételére semmilyen hatással nincs és a bírói kérdés az így rögzített jegyzőkönyv se tartalmazza.
De bármilyen hihetetlen, van megoldás, amit – miként a langyos vizet se – még feltalálni sem kell. Egy bizonyos Antonio Zucco nevű feltalálónak köszönhetően már a XIX. század 60-as évei óta létezik az ún. sztenográf vagyis gyorsíró-gép, amelyet a világon először, 130 évvel (!) ezelőtt, elsőként az olasz szenátusban vezettek be. A sztenográfus a hallott szöveget ugyanolyan eredménnyel tudja rögzíteni, mint a gyakorlott kézi gyorsírók, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a kézzel rótt gyorsítást utána természetesen le kell gépelnie a gyorsírónak, míg a sztenográffal írottat nem. Ilyen készüléket – ebben biztos vagyok – már mindenki eleget látott, ha máshol nem az itthon nagyon népszerű amerikai filmekben: ott a tárgyalás sztenográf nélkül ugyanolyan elképzelhetetlen, mint bíró nélkül. A bíró a pulpituson ül, figyel, kérdez, a fél (a vádlott), a szakértő tanúvallomást tesz – egy hölgy pedig, a pulpitus előtt, hang nélkül úgy tesz, mintha zongorázna. Anélkül, hogy – e cikk szempontjából szükségtelenül – belemennénk abba, hogy hogy működik a gyorsírógép, legyen elég annyi, hogy tökéletesen alkalmas arra, hogy a tárgyalóteremben elhangzó minden egyes szót, úgy ahogy elhangzott, rögzítse. Ehhez a bíró semmilyen aktív közreműködésére nincs szükség, ha mégis beavatkozik, akkor valamilyen leírt részlet indokolt törlését rendelheti el. Ettől eltekintve minden automatikusan történik, ideértve azt is, hogy – a számítástechnikának hála – manapság a sztenográfok által rögzített szöveget minden különös további hókuszpókusz nélkül olvasható szövegként jelenítik meg a képernyőn, amit aztán ki is lehet nyomtatni.
Van azonban egy másik, egy társadalmi-szolidaritási aspektusa is a dolognak: Amerikában és Angliában a tárgyalótermekben foglalkoztatott gyorsírók túlnyomó többsége vak vagy mozgáskorlátozott. Az ő számukra ez a munka – stílszerűen szólva – nagyon kézenfekvő, remekül bánnak a géppel. Valami ahhoz hasonló foglalkozást kaptak tehát ezek a testi fogyatékkal élő embertársaink, mint annakidején a telefonközpontosság volt. Magyarországon is fontos társadalmi cél kell legyen, hogy pl. a vak, vagy mozgássérült embertársaink olyan munkát találjanak, ahol hasznosak lehetnek és megmaradt képességeiket a társadalom és a maguk számára megfelelően hasznosíthassák. Ha ez évtizedek óta és eredményesen megvalósítható a világ számos országában, talán ugyanez megtehető lenne Magyarországon is. Ehhez nem kell (Made in Hungary) újra feltalálni se a langyos vizet, se a spanyolviaszkot.
Ha a tárgyalótermi gépi gyorsírás bevezetéséhez meg kell törni a sok évtizedes – e sorok jegyzője szerint ósdi és senkinek se jó – hazai hagyományt, akkor azt meg kell törni. Minél előbb, annál jobb. Mégpedig azért, hogy a bírósági (és persze számos más hatósági) tárgyalások jegyzőkönyvei precízek legyenek és gyorsan elkészüljenek, hogy a bírók az ítélkezési munkájukra, az éppen meghallgatott személyre koncentrálhassanak és nem utolsó sorban azért, hogy néhány ezer fogyatékkal élő honfitársunknak újra méltó és társadalmilag hasznos, megbecsült munkája lehessen.
Ezek az érvek szólnak a tárgyalótermi gépi gyorsírás mellett. Quod illic vitia – és mi szól ellene?
Tisztelettel felkérem Kamaránk Elnökségét, hogy – ha azzal egyetért – álljon e gondolat mellé és indítson egy olyan kezdeményezést, amelynek célja a jelenlegi gyakorlat mielőbbi meghaladása és a tárgyalótermi gyorsírás általános hazai bevezetése lenne.
dr. Szlávnits László
laszlo@szlavnits.eu