Volt valaha egy Magyar Köztársaság és ennek volt valaha egy Alkotmánybírósága. De az már régen volt. Van ugyan mostanában is egy állami intézmény, amelyet ezen a néven emlegetnek, de emez csak a nevében hasonlít az egykor voltra. Meg akarván szolgálni a rá költött adóforintok százmillióit, ezért mindent, sőt, még annál is többen tesz azért, hogy végképp lejárassa magát és egyúttal az alkotmánybíráskodást is. Jól csinálja, meg kell hagyni.
Pár napja határozatot hoztak arról, hogy alkotmánysértő-e az, ha az ún. ’külhoni magyarok’, értsd: magyar állampolgársággal is rendelkező, de életvitelszerűen a környező országokban élő honfitársaink az országgyűlési választásokon szavazhatnak levélben is, de a csak magyar állampolgársággal rendelkező, ideiglenesen az unió más tagállamaiban élő, de itthon azért bejelentett lakcímmel rendelkező honfitársaink nem. Ez utóbbi csoporthoz tartozóknak két lehetőségük van a szavazásra: vagy hazautaznak Magyarországra és a bejelentett lakóhelyükön szavaznak, vagy külföldi tartózkodási helyükről elutaznak a legközelebbi konzulátusra és ott szavaznak.
Az Alkotmánybíróság most kihirdetett határozata szerint ez a helyzet nem alkotmánysértő.
Az indítványozó – egy Angliában betegápolóként dolgozó hölgy – a választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény (a továbbiakban: Ve.) 266. § (2) bekezdését támadta, és azt állította, hogy a magyarországi lakcímmel nem rendelkező ún. ’külhoni magyarok’ és a munkavégzés céljából ideiglenesen, de magyarországi lakcímüket fönntartva külföldön tartózkodó magyar állampolgárok azonos, homogén csoportot alkotnak. Ennek a homogén csoportnak a tagjait az sorolja ugyanoda, hogy a választás napján – bár különböző okokból, de egyaránt – nem tartózkodnak Magyarországon. A csoport egyik része azért, mert soha nem is lakott itt, a másik rész pedig azért, mert éppen azon a napon, amikor a szavazás történik, külföldön tartózkodik. Ha elfogadjuk, érvel az indítványozó, hogy ezek az állampolgárok homogén csoportot alkotnak, akkor őket azonos jogoknak kell megilletniük, más szóval, nem lehet a csoport bizonyos tagjaira ilyen, más tagjaira meg amolyan szabályokat alkalmazni. Márpedig a Ve. 266.§ (2) bekezdése éppen ezt teszi. Ez az indítványozó szerint diszkriminatív és mint ilyen, alapjogot sértő, tehát alaptörvény-ellenes rendelkezés, amit emiatt meg kell semmisíteni.
A Ve. eredeti szövege a 2013. május 3-i hatályba lépésétől 2013. június 20-ig nem tett különbséget az állampolgárok között a választójog gyakorlása és annak teljessége szerint: függetlenül attól, hogy az állampolgárnak volt-e magyarországi lakcíme, ha azt kérte, a megfelelő eljárás után lehetősége volt a levélbeli szavazásra. Mindez azonban csupán pár hétig volt hatályos, mert 2013. június 20-án módosították a jogszabályt. Úgy, hogy azokat a magyar állampolgárokat, akiknek van itthoni bejelentett lakcímük, már nem lehetett fölvenni a levélbeli szavazást lehetővé tévő listára. Ez volt az a momentum, amelytől számítva, az indítványozó szerint sérül az állampolgári jogegyenlőség.
Az Alkotmánybíróság érvelése tipikus példája az extremitásig menő jogpozitivizmusnak, magyarul a jogi szőrszálhasogatásnak. Mivel nyilvánvalóan igazolni kívánták a fennálló választási rendszert, valamilyen indokot kellett találniuk annak legitimálásához. Ami találtak az a következő: valójában nem beszélhetünk homogén csoportról, hiszen a módosított Ve. nem azonos jogokat biztosít az ún. ’külhoni magyaroknak’ illetve a munka miatt külföldön élő honfitársainknak. Az előbbi csoport tagjaitól elveszi a választójog egy szegmensét, mivel ők egyéni képviselőkre nem, hanem csak a pártlistákra szavazhatnak – levélben. A lakcímmel rendelkező, de külföldön dolgozó honfitársaink azonban bírják a választójog teljességét, tehát ők a pártlista mellett az egyéni, lakóhelyük szerinti egyéni képviselőjelöltekre is szavazhatnak – föltéve, ha ehhez Angliából, vagy Buenos Airesből hazautaznak Alsómocsoládra, vagy esetleg fölülnek a vonatra Invernessben és egy 5-6 órás vonatozás után, frissen, üdén leszavaznak a londoni konzulátuson. Az, hogy az előbbi csoport tagjainak állampolgári jogaik érvényesítéséhez elegendő egy pár lejes/dináros/hrivnyás/eurós bélyeget fölnyalniuk a borítékra, az utóbbiaknak pedig még nagyon kedvező esetben is minimum pár órás, rosszabb esetben egész napos és felettébb költséges program a szavazás, az Alkotmánybíróságot nem hatotta meg. A határozat szerint a jelen esetben ez a megkülönböztetés valóban hátrányt okoz a magyarországi lakcímmel rendelkező, a szavazás napján külföldön tartózkodó választópolgárok számára, mert tőlük anyagi áldozatvállalást vár el a törvény, hiszen a választójog gyakorlása érdekében amikor – választásuk szerint – a külképviseletre vagy Magyarországra kell utazniuk a szavazásra. A megkülönböztetésnek azonban van olyan objektív, az Alaptörvényben rögzített szemponton nyugvó tárgyilagos mérlegelés szerinti ésszerű indoka. Mégpedig az, hogy a magyar lakcímmel rendelkezők kapcsolata a magyar állammal szorosabb, intenzívebb, mint az ún. ’külhoni magyaroké’, amit az is nyilvánvalóvá tesz, hogy bár külföldön élnek, azért az itthoni lakcímüket fönntartják. Az állandó lakóhely a közügyekben való részvétel tekintetében is egy intenzívebb kapcsolatot jelent az állammal. Éppen ezért – érvel briliáns logikával az Alkotmánybíróság – tőlük nagyobb erőfeszítés is elvárható, mint az ún. ’külhoni magyaroktól’. Mivel ők jobban kötődnek Magyarországhoz, az a fair, hogy ők nehezebben és költségesebben élhessenek állampolgári jogaikkal.
Az Alkotmánybíróság hivatkozott a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) a Vámos és Társai kontra Magyarország (48145/14), ügyben meghozott döntésére, ahol a bíróság nem értett egyet a kérelmezővel, aki hasonló jogi érvekkel állította alapjogának sérelmét. Ebben a 2015-ös ügyben az EJEB elfogadta a magyar állam érveit és maga is úgy döntött, hogy a magyar lakcímük megtartásával külföldön élő állampolgárok terhesebb joggyakorlása ésszerű, pusztán technikai rendelkezés, amire a magyar államnak joga van. Ez az érvelés azonban szembe megy az EJEB korábbi joggyakorlatával: az Oran kontra Törökország ügyben (28881/07 és 37920/07) a strasbourgi bíróság ugyanis már elismerte az állam jogos igényét arra, hogy korlátozza a külföldön élő állampolgárok befolyását a választás eredményére. A Vámos-ügyben azonban az érvelés ezzel teljesen ellentétes: lehetővé teszi az államnak, hogy a külföldön lakó állampolgárok egy csoportjának egy eljárási előnyt biztosítson (a postai szavazás lehetőségét), ami a másik oldalról hátrány az országhoz sokkal szorosabban kötődő választópolgárok számára. Mindezek alapján én még nem mondanék le a strasbourgi jogorvoslat lehetőségéről se: az Alkotmánybíróság mostani határozatának ismeretében lehetne érvelni, pl. az Oran-ügyben kialakított európai joggyakorlattal. Ez a meccs tehát még koránt sincs lefutva.
Nem vállalta azonban minden alkotmánybíró ezt a gyalázatos érvelésen alapuló, szörnyűséges határozatot. Mindenek előtt Stumpf István alkotmánybíró nem vállalta. Sőt! Ezzel indította különvéleményét: „Megbicsaklott a jelen ügy eldöntésénél az „In dubio pro libertate” (kétség esetén a szabadság javára) elv érvényesítésére törekvő alkotmánybírósági gyakorlat, amit a testület az elmúlt évben alakított ki és oly ígéretesnek látszó módon következetesen követett is.” Már ez is kemény, de a folytatás méginkább: „Ami a jelen ügy kapcsán ennek az elvnek az érvényesülését illeti, két eset lehetséges. Vagy egy fikarcnyi kételye sem volt senkinek a tekintetben, hogy a Ve. a választójogot érintő indokolatlan különbséget tesz a szavazás napján külföldön tartózkodó választójogosultak között aszerint, hogy magyarországi lakcímmel rendelkeznek-e, s ennélfogva indokolatlanul korlátozza a választójogukat. Vagy felmerültek ugyan ilyen kételyek, de anélkül, hogy sikerült volna azokat teljesen eloszlatni, nem kelt az Alkotmánybíróság a szabadság védelmére.” Ez az utóbbi mondat mindent nyilvánvalóvá tesz. Stumpf egészen világosan kimondja: az Alkotmánybíróság többsége nem teljesíti a feladatát, mert kétség esetén nem a szabadság mellett foglalt állást.
Fontos tudni, hogy – Stumpf mellett – kik azok az alkotmánybírók, akik nem voltak hajlandók asszisztálni ennek a szerecsenmosdató határozatnak a megszületésénél, amit az alkotói, egyszer még nagyon fognak szégyelleni. Lényegében Stumpf álláspontját osztó különvéleményt írt Czine Ágnes és Lévay Miklós, míg Pokol Béla és Szalay Péter alkotmánybírók csatlakoztak Stumpf különvéleményéhez. Ők öten megérteni látszanak, hogy miért ülnek ott, ahol ülnek és érteni látszanak, hogy mit jelent a majdnem kétezer éves római jogi axióma.
A határozatot megszavazó többség azonban inkább a Digestából származó jogelv mai magyar verzióját követi, azt viszont nagyon-nagyon jól. Ha kétséged lenne, hallgass a Fideszre.
Megoldás? Pro primo először: Strassbourg, de azonnal. Pro primo másodszor: népszavazás a választójogi törvény inkriminált részének eltörlése érdekében.
dr. Szlávnits László