Akarni kell a jogállamot – javasolja a ma megjelent cikkében Sólyom László volt államfő és alkotmánybírósági elnök. Az írás Sólyomhoz méltóan, professzorosan bonyolult, kissé nehezen követhető, de minden szava igaz és telibe találó. Az alábbiakban – kissé egyszerűsítve és néhol szabadon értelmezve a szöveget – az általam fontosnak tartott részleteit adom közre.
Az alkotmánybíráskodás jövőjét tekintve is fontos a luxemburgi ítélet, amely a 62. életévüket betöltött bírókat kényszernyugdíjba küldő törvényt az uniós jogba ütközőnek ítélt a minap. Egy kormánytényező az ítéletet úgy kommentálta, hogy a luxemburgi bírói testület fejbe rúgta a döglött kutyát. Ezzel vélhetőleg azt kívánta mondani – a maga módján -, hogy a magyar alkotmányt majd a magyar alkotmányos rendszer érvényre juttatja, nem kell ahhoz az Európai Bíróság. Valóban a magyar alkotmányos rendszernek kellene megoldania az alkotmány érvényre juttatását. Ehhez pedig az kell, hogy az Alkotmánybíróság érvényt szerezzen az alaptörvény lényegét adó, alapvető rendelkezéseinek azokkal az alkotmányba felvett részletszabályokkal szemben, amelyek ellentétesek ezekkel az.
Az Alkotmánybíróság ugyanebben az ügyben, korábban hozott és szintén elmarasztaló döntése minimális többséggel, az elnök dupla szavazatával született. Az alkotmánybírák másik – a jelenlegi kormány által kinevezett – felének különvéleményei éppen az alkotmány értelmezésének és az alkotmánybíráskodás feladatának a ’90-es évek elején lefektetett alapjaival fordultak szembe. A kezdetekkor az út Európába vezetett. Az első Alkotmánybíróság mindent megtett, hogy meghonosítsa “a közös európai alkotmányos hagyományt”, és annak további fejlődésében részt vegyen. Ebben a munkában nem egyes konkrét szabályok vagy jogi megoldások átvétele volt a lényeg, hanem az alkotmánybíráskodás szerepének, súlyának, valódi feladatának megértése. A közös alkotmányos hagyomány nem normák tömege, hanem magatartás: az alkotmányosság akarása. A közös alapok befogadása éppen úgy, mint Európa pozitív válasza, Magyarország feltétlen jogállamként kezelése, először informálisan történt. De azután tagjelölti státuszunk és felvételünk az unióba legelsősorban ezen alapult. Európai uniós tagságunkkal azonban a helyzet megváltozott. A közös alkotmányos alapelvek már nem olyan ideálok, amelyeket a magunk módján, legjobb tudásunk szerint követünk. Ezek nagy része immár formalizálva, kötelező jogszabályként vonatkozik ránk, s betartásukat az unió kikényszeríti. Az Alkotmánybíróság felelőssége maradt, hogy ne kerüljön sor uniós kikényszerítésre. Ám az Alkotmánybíróság elsődleges felelőssége az alkotmányos alapok fenntartása, függetlenül a nemzetközi szankciós lehetőségektől. Ehhez “az alkotmányosság akarása” kell. S ebben az akarásban osztoznia kellene az alkotmányos demokrácia további őrzőinek is: az ombudsmannak és a köztársasági elnöknek is.
Világos, ugye? Nekem igen. Az alkotmánybírói méltósághoz nemcsak bársonytalár, tiszteletdíj és különleges előjogok, sofőrös limuzin, de kiemelkedő felelősség is jár. Take it or leave it – mondják erre a helyzetre Amerikában. A mostani magyar viszonyokra adaptálva: viseljétek a felelősséget és cselekedjetek ennek megfelelően, vagy köszönjetek le. Hogy az állatos hasonlatokat a fejberúgásosnál egy csöppet kulturáltabban folytassuk, azt mondhatjuk: most ugrik majd a majom a vízbe. Meglátjuk, mi történik nemsokára.
dr. Szlávnits László